Az utolsó előadó a francia EXYZT csoport volt. Üres vagy hasznosításra váró területeket – legyen az egy foghíj vagy a velencei Biennále francia pavilonja – építenek be ideiglenesen, nagyrészt állványzatokkal, olcsó anyagokkal, és minél intenzívebb társadalmi életet kívánnak ezeken a helyeken teremteni. Példáik nagyszerűen mutatják, hogy sokszor nem a végleges építmények tudnak egy helyen közösséget, városi életet formálni. Legutóbbi Buenos Aires-i munkájuk egy elhagyatott magasház elfoglalását és közösségi átalakítását tűzte ki céljául.
A Ludwig Múzeum kurátora Michael Rakowitz amerikai művész Budapesten folytatott tervéről beszélt, amelyben maga is részt vett. A művész „The visionaries” című munkája pár hónapon át tartott a városban, ez alatt saját maga által készített mobil rajz-állványával járta a várost, és járókelők bevonásával próbáltak vizionárius elképzeléseket megörökíteni egyes budapesti foghíjak jövőjéről. Az aktuális városfejlesztést jelképező „meteor-kráter” és a két távoli foghíjat összekötő égi üvegfolyosó-kilátó ennek a munkának az emblematikus eredményei.
A Rév8 képviseletében bemutatta a külső józsefvárosi Magdolna negyed problematikus helyzetét, amelynek szociális és építészeti megnyilvánulásai összefüggenek. A városfejlesztő társasággal sikerült elérniük, hogy egy rendkívül szűk udvarral rendelkező rossz állapotú lakóház rehabilitációja során legalább 10 évre üresen hagyhassák a mellette lévő telket is, ezzel biztosítva egyrészt a megfelelő benapozást, másrészt egy új sportpályát, amellyel hasznosabb elfoglaltságot adhatnak a helyi fiatalságnak.
A fiatal KOZ iroda faburkolatú majd faszerkezetű beépítéseivel tűnt ki, a párizsi városszövet kőhomlokzatoktól dominált képébe így vittek frissességet. A város külső részén a folyóhoz közeli ifjúsági központjukra már csak a zsaluzat vállalt fa erezete vitte tovább e jellegzetességüket, amúgy színes üvegfelületek játéka teszi élővé a modern épületet, amely felületeken a klasszikus építészet környékbeli képviselői tükröződnek. Belvárosi terveiknél nekik is meggyűlt a műemlékvédelemmel a bajuk, mert foghíjat kitöltő homlokzatuk átfordult tetősíkba, így nem lehetett konkrétan eldönteni, hogy most homlokzatot vagy tetőt látunk. A bürokratikus párizsi szabályozás komplexitásából játékos hozzáállásukkal képesek előnyös helyzeteket is kihozni, és mint kifejtették, nem is értik, miért szoronganak a magyar építészek ennyire a környező épületek architektúrájától, miért is foglalkoznak az illeszkedés kérdésével ennyit.
A HSH berlini építésziroda névadói. Az egyesítés után költöztek Berlinbe, ahol a város eredeti szövetét visszaállítani kívánó nagy építkezések között nekik is akadtak fontos munkáik, bár hozzáállásuk különbözött a hivatalos Stimann-féle irányvonaltól. A város különböző pontjain mutattak be munkákat, bővítéseket és foghíjbeépítéseket. Bővítéseiknél a korai ipari építészet vagy épp kelet-berlini építészet eredeti részleteit, akár az anyagok kopottságát is megtartva adtak hozzá mai szellemben részleteket, míg foghíjbeépítéseiknél a benapozottság és jó térhasználat volt az elsődleges szempont. Maguk keresnek beépíthető foghíjakat, ezekre már a tervezés alatt ideiglenes funkciókat helyeznek, hogy mielőbb használatba vehesse őket a város. Sokszor egészen szűk foghíjakat építenek be, kihívás számukra ez a fajta helykitöltés. A homlokzatokon a célszerűség, a belsőket visszaadó őszinteség és a funkciót erősítő játékosság érződik, tudatosan keresett környezeti illeszkedésről szó sincs.
A BKK-3 iroda alapítója a bécsi Sargfabrik és Miss Sargfabrik lakókommunákat mutatta be. A kilencvenes években készült két projektet egy formálódó lakóközösség participatív munkája hozta létre. Az építész maga is része volt a kommunának, ott lakik és dolgozik mind a mai napig. A lakóközösség megfogalmazta, milyen igényei vannak, így wellness részleg, bár, mosoda, gyerekmegőrző és könyvtár is került az épületegyüttesbe. Az első komplexum tapasztalatait már felhasználták a másodiknál, ezzel roppant sikeres beépítés jött létre. Eleve minden lakás egyedi, a közös szolgáltatások valódi közösséget formálnak. Az eredeti koporsógyár, valamint saroképület beépítését követő új épületeknek játékos racionalitása a homlokzatokon is őszintén jelenik meg, és ez az őszinteség, bár nem akar semmiben sem hasonulni a környezetéhez, mégis jól megfér a városszövetben. A narancssárga vakolt homlokzatok az együtess védjegyévé váltak.
Az utóbbi hotel terveire is reagált előadásában, szerinte a hivatal megértette a terveket, de nem értett velük egyet. Az eklektikus Budapest szerinte akkora érték lesz pár évtizeden belül, mint egy középkori szövet. De ehhez nem kellene azt lerombolni, se elnyomni. Alázatot követelt az építészektől, és elrettentő képeken illusztrálta, mennyire elnyomhatja a kivagyi kortárs építészet akár a legnagyobb becsben tartott történeti emlékeket is, ha nem figyelünk az „etikettre”, amellyel ebben a környezetben viselkedni kellene. Sok budapesti és külföldi példán mutatta be, miként nem szabad viselkedni építészeinknek, de jó példa alig akadt, így a műemlékvédelem által is üdvözítő megoldásokról nem esett szó.
A Stúdió 100 ügyvezetője szintén két hotel tervet mutatott be, melyeket meghatároz az iroda fiatal tervezőinek frissessége. A Nagymező utcában ők is megtartották a kétszintes sarokház homlokzatát, ám e fölé és mellé teljesen más, saját léptékét leplező homlokzati részek kerültek, amelyek szintén a maximális beépítést leplezik és humanizálják. A híressé vált Clark hotel tervpályázatán ez a csapat kapott egyedül díjat, ám a terv meg nem értése és a műemlékvédelem ellenállása miatt nem folytathatták a munkát, ma egy klasszikus lukarchitektúrával megfogalmazott kőhomlokzat kerül engedélyeztetésre.
Az általa tervezett magházat és egy folyamatban lévő hotel tervezési tapasztalatait mutatta be. A magház kortárs eszköztárral felelt a kerületi főépítész szigorú, illeszkedést erőltető feltételeire, így színvonalas, a városszövethez hozzátevő épület született, még ha a szociális program a parkolószám szigorú betartatása miatt nem is valósulhatott meg. Dévényiék a Katona József utcában álló egyemeletes sarokház helyére új hotelt terveznek, amelynél a befektető szigorúan lukarchitektúrát és maximális beépítést követelt. A terveken a homlokzat tagolása az eredeti épület folytatásaként értelmezhető, de a szobák ablakai teljesen más rendszerben lukasztják ki azt, így két kor és két követelmény vibráló együttélése fejeződik ki.
Az esemény kurátora felvezető előadásában kiemelte, hogy az értékes történeti városszövetben csak ritkán adódik alkalom építésre, de a kevés foghíj beépítése pont ezért nagy lehetőség is arra, hogy a történeti építészethez minőségében méltó építészet jelenjen meg. Budapest építésének történetét elemezve rámutatott, hogy a városban az illeszkedés sosem volt szempont, újabb korok új építészete mindig saját jogán próbált érvényesülni, így lett Budapest vibráló, élő város, sokkal érdekesebb és értékesebb, mintha csak egy korszak lenyomata lenne. A világháborús foghíjak beépítése folyamatosan zajlott, de az utóbbi évtizedekben a város értékeinek féltése oda vezetett, hogy az építészek elkezdtek félni az eklektikus környezettől. Sok épületben így az egyetlen építészeti gondolt a környezet másolása volt, ami rossz minőségű beépítésekhez vezetett, de szerencsére vannak mindig jó építészek, akik megpróbáltak szembe menni a műemlékvédelem által is gerjesztett városféltés/-félés trendjének, és értékeket létrehozni.
Ihletet adó forrás, vagy bénító kötöttség az épített örökségi környezet, hogyan folytassuk az elődök építő munkáját, hogy abban mi is jelen legyünk? A kérdés nem új, egyidős a megőrzés, védelem, igényének megjelenésével, de újra és újra fel kell tenni, mert sokféleképpen lehet megválaszolni. Az építésznek, aki történeti településszövetbe, vagy tájba helyezi épületét munkája során a régi és az új találkozása okozta kihívással minden esetben szembe kell néznie. A kialakult szabályozáson, kánonon, chartákon, szokásokon túl az erről való diskurzus tulajdonképpen a mai napig nyitva maradt. Nincs mindenesetre alkalmazható ökölszabály, recept. Van számos példa a „történeti hűségre” és a tudatosan vállalt markáns „innovatív kontrasztra” is. A kérdést ma egyre inkább nem építészeti indíttatásból tesszük fel, hiszen a probléma nem csak esztétikai, de kulturális, társadalmi és gazdasági is. A fenntartható fejlődés fogalma az építészeti és társadalmi diskurzusban mára vezető topikká vált, szinte közhelyes emlegetni. Tőlünk nyugatabbra e nélkül elképzelhetetlen igényesen építeni, akár újról, akár régi épületről legyen szó. Az épített örökség megőrzése és hasznosítása a fenntarthatóság szempontjaival is új értemet nyer, hiszen semmi sem fenntarthatóbb, mint az az épület, amely már több száz éve a helyén áll.
A XIX. századig a „hogyan építsünk új épületet régi környezetben” kérdése építészeti értelemben nem merült fel, az építés tulajdonképpen organikusan folytatta a meglévő épített környezetet. Az épületek saját belső logikájuk szerint kerültek egymás mellé, mégis szerves módon illeszkedtek a meglévő városi szövetbe, a tájba. Ez természetesen alakult, erre a régi mesterek nem fordítottak különösebb figyelmet. A történeti érték fogalma a mai értelemben nem létezett. Az új épületek régi környezetbe való illesztésének, a régi együttesek folytatásának problémája, ill. problematikussága, az hogy ez egyáltalán kérdés, és a tulajdonoson kívül bárki másra, pl. a közre is tartozik, komolyabban a XIX században, merült fel először párhuzamosan egyes régi épületek védelmének igényével. A XX. század fordulóján modern építészet megjelenésével a folyamat szerteágazóvá és összetettebbé vált. Fokozatosan kialakult az erről való diskurzus, lett szabályozás, intézményi háttér, elméletek, charták születtek és természetesen épületek, építészeti tettek történtek. Idővel az épített örökség megőrzésének és folytatásának kérdése egymástól szétválaszthatatlan lett.
Az új és a régi találkozásának konfliktusa abból a helyzetből keletkezik, amikor az új a régi ellenében jön létre megváltozott társadalmi, gazdasági, tulajdonosi körülmények között. Ez a helyzet elkerülhető lenne, ha az épített örökséget külön tartanánk fenn, egyfajta skanzenként, és új épületegyütteseket csak új negyedekben építenénk. Ez a módszer építés kontinuitásának megszakadásához vezetne, nem csak építészeti, de társadalmi gazdasági és kulturális szempontból is. Senki sem akar skanzenben vagy múzeumban élni, még kiállítási darabnak néznék. A kultúrát, az építészetet, a történelmet csak ott lehet folytatni, ahol megtörtént. Csak jó helyen lehet jó kérdéseket feltenni, és azokat meg is válaszolni.
A túlzott, alternatív megoldásokat nem ismerő, szemellenzős védelem hosszú időre visszavetheti egy épített örökségi környezet hasznosításának, vagy akárcsak állagmegóvásának sorsát is. A központi anyagi keretek szűkösek, a tulajdonosok pedig csak akkor nyúlnak ilyen épületekhez, ha a befektetésük hosszú távon is biztosítottnak látszik. A régi épületek mai használata az esetek nagy többségében eltér az eredeti funkciótól, hiszen gyakorlatilag minden megváltozott, az épületek sem lehetnek teljesen ugyanolyanok, mint régen. Ez az igazi építészeti értelemben vett kontinuitás. Itt most az átlag esetről van szó, hiszen a legtöbb védett épület ilyen, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének fontosabb vagy kevésbé jelentős épületek, minden eset más és más elbírálás alá kell esnie. Fontos a testreszabott megoldás megtalálásában a különböző, legtöbbször ellentétes szempontok mérlegelése, a súlyozás. Nagyon fontos szempont a fenntarthatóság, ami itt nem csak a környezettudatosságra utal, hanem elsősorban gazdasági, társadalmi, kulturális kérdés.
A kérdés fontosságát tovább növeli, hogy egyre több örökségi épületünk, műemlékünk van. A védendő épületek köre, típusa az idők során hihetetlenül kibővült. Az ókori emlékművektől a vallási épületeken keresztül a magánházakon át mára eljutottunk a mérnöki műtárgyakig, létezik védett autópálya csomópont, kaszinó, gyár, pláza, koncentrációs tábor. Ezt a folyamatot a védett együttesek léptéke is óhatatlanul követi. Az eredeti egy-egy történelmi fontosságú emlékmű védelmétől az épületeken, az épületek és környezetük védelmén át, mára eljutottunk a kulturális örökségi tájig, és itt a dolognak koránt sincsen vége. Az, hogy milyen korszakból származó emléket tekintünk műemléknek folyamatosan változik. Az időkülönbség az adott műemlék létrejöttének ideje és a jelen idő között, amelyben védetté nyilvánítjuk, a történet során egyre csökken, hamarosan el is fog fogyni. Ekkor majd el kell majd döntenünk, mi kapjon már megépülte előtt védelmet. Itt kapcsolódunk az ideiglenes építészet- hosszútávon fennmaradó építészet problémaköréhez, ahhoz, hogy hol milyen döntéseket kell hoznunk, hol mi épülhet, az milyen lehet, és mennyi ideig fog ott állni. A hosszútávra szánt épületek elmélyültebb kontextus analízist és dizájnt igényelnek, az efemer építészet cserébe remélhetőleg sokkal szabadabb és vidámabb lesz. (v.ö.: The Onward March of Preservation, AMOMA: Content, 460-461.o. diagramjai)
A fentiekből tisztán látszik, hogy a progresszív, innovatív építészet szükségszerűen együtt halad az épített örökség védelmének folyamatával, „ihletet adó forrást” kell benne találnia, mert nincs más választása, mert feladatainak legnagyobb része védettséggel valamilyen módon érintett területen keletkezik. Az „építésznek” és a „műemlékesnek” együtt kell működni, különben hamarosan vagy épületpanoptikumban, vagy szupermodern szemétdombon találjuk magunkat. A kontinuitás, a komplexitás, a kontextus, a kontraszt és a koncepció egymástkiegészítő és teljesebbé tevő fogalmak, tartalmukat, értelmüket együtt kell újra és újra meghatároznunk.
Hatvani Ádám – sporaarchitects
A szöveg letölthető innen.
Posted február 19th, 2010. Add a comment
Mit kell figyelembe venni a szomszédos épületek és a városszövet építészetéből egy foghíjbeépítés esetén?
Melyik a helyes eljárás: Megtartani és felújítani a gazdaságtalanul kihasználható omladozó régi épületet, vagy jöjjön egy teljesen új világ, esetleg tartsuk meg csak az épület homlokzatát?
Mennyire közügy az, hogy mit építünk a száz éve kialakult városszövet egyes elemeinek helyére?
Be kell-e építeni minden foghíjat? Érdemes-e lemondani a befektetői pénzekről egy park vagy kert kedvéért? Érdemes-e új tereket nyitni egyes épületek bontásáva?
Mindenki építő véleményére kíváncsiak vagyunk. Kritikákat és az általunk nem ismert példák bemutatását is ide várjuk!
Posted január 15th, 2010. 9 comments
